Új hobbim van. A neve: álláskeresés. A dolog úgy kezdődött, hogy úgy éreztem, itt az idő, szeretnék megint kicsit a „saját” világomban lenni. A második gyerekkel vagyok (már csak fél lábbal) itthon, de vágyom már a „régi”, felnőtt világomba vissza. Az ötlet megfogant, és mellette szárba szökkent bennem az a gondolat is, hogy most, hogy már két utód is továbbviszi génjeinket (és majd gondoskodik rólunk öreg napjainkban, vagy legalább keres egy öregek otthonát és –remélhetőleg- befizeti a beugrót), jó lenne olyan helyet találni, ami nagyban különbözik a jelenlegi munkahelyemtől. Ez annyit jelent, hogy nem szinglikkel és az ő tömérdek bent töltött idejükkel zsúfolt, délután 5-kor kezdődő megbeszélésekkel tarkított, „Ezt még ma meg kell csinálni!” szlogenű helyet lenne jó találni. A bimbó szépen fejlődött, sőt mire szirmot bontott, már olyan harmatcseppek szivárogtak bele, amelyek a részmunkaidő, illetve a rugalmas, esetleg a részben távmunka fogalmakat mosták bele a tudatomba. Az én szép virágom azonban hamar fonnyadni kezdett a rideg valóság talaján. Rá kellett jönnöm, hogy a cégeket eléggé megrázza az a hír, hogy anyuka vagyok, s mint ilyen, gyerekem van, akikkel nem csakhogy kell, de szeretnék együtt lenni (itt jegyzem meg, hogy nem csak velük, de kedvenc férjemmel is). Elképzeléseimnek nem kedvez a jelenlegi gazdasági helyzet sem, amikor nemhogy extrákkal felszerelt munkát, de szinte semmilyet sem lehet találni, lévén rohamosan nő a megszűnő munkahelyek száma. Ami persze egyet jelent a nem munkabérből, hanem segélyből élők számával. Csak azt nem értem (én szűk látókörű, a világ dolgaiban járatatlan), hogy vajon mit gondolnak a munkáltatók, ki fogja finanszírozni ezeknek az embereknek a megélhetését? Honnan fog hipp-hopp előteremni a pénz, az amúgy is szűkebb termelési keretek között, a segélyek fizetésére? Talán nem is lenne kedvezőbb alkalom az alternatív foglalkoztatási formák megteremtésére. Számos lehetőség kínálkozna arra, hogy a dolgozók (legalábbis egy részének) megtartásával, de mégis kevesebb pénzből lehessen megúszni a dolgot. Lehetne spórolni, ha egy egész, 8 órás munkakört ketten töltenének be, esetleg részmunkaidőben alkalmaznának embereket. Arra is van megoldás, ha a cég az iroda költségein szeretne spórolni. Részben otthonról is megoldható sok feladat (nyilván nem az ügyfélfogadás, vagy esztergálás), elég lenne hetente csak 1-2 napot a munkahelyen tölteni, amikor átbeszélik az aktuális feladatokat. Habár az internet ma már csodákra képes, nyilván nem csak én hallottam már és használtam az internetes telefonálás lehetőségeit. Ennyit az aktuális helyzetről, aminek a megoldásában azt hiszem a „Rúgjunk ki sok embert, vagy az állam tegyen valamit!” cselekvési programon túl is van élet. A helyzet persze sosem ilyen egyszerű, jól tudom. De valahogy nem érzem a konstruktív, az orrunk hegyén túlmutató ötletek születését.

Nézzük, mégis mi a helyzet, ha valami oknál fogva mégis a munkahely-keresés mellett döntünk. Először is melegen ajánlom, hogy ha ilyen terveket kovácsolunk, vagy legyünk mérnökök, vagy „sales-esek”. Ezek most a favorit szakmák. Persze erről nem mi tehetünk (és nem is a munkáltató, erre van kereslet és kész), legfeljebb verhetjük a fejünket a falba, amiért balga módon valami divatjamúlt szakma tanulásába kezdtünk. Ez utóbbi már a mi sarunk. Az azért sajnálatos, hogy a helyi, kisebb cégek alig hirdetnek. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy arányaiban kevesebb a megüresedő/új állás, illetve kisebb a fluktuáció. Ez utóbbi pozitívumként jelenik meg az én szememben. Ez számomra azt jelenti, hogy nagyobb a munkavállalók biztonsága és talán a munkahelyi környezet is jobban kielégíti az igényeiket. Saját tapasztalataim szerint is jó (sőt, jobb) ilyen helyen dolgozni. Persze igények és pofonok… mindenesetre a nagy keresgélés közben rájöttem 1-2 dologra. Ami nyilván nem újdonság, alternatív foglalkoztatási formában ne nagyon bízzunk. Persze akad, de nem hirdetésben. Ott csak ún. teljes munkaidővel találkozhatunk. Az a baj, hogy ez korántsem azt jelenti, hogy heti 40 óra, hanem inkább olyan 125% kihasználtságban kell gondolkodni. Ezt én kapásból passzoltam, mondván gyerekeim vannak. Hát, itt általában el is vágtam magam. És mindegy, hogy férfi, vagy nő ült velem szemben. A gyerek rossz pont és kész. Ettől függetlenül úgy érzem, az őszinteség fontos, mert utána vagy őrlődhetünk a saját hülyeségünk miatt, amiért ezentúl soha nem mehetünk mi a gyerekért, nem láthatjuk egyetlen bölcsődei, óvodai, iskolai rendezvényen, stb., vagy a munkahely megoldja a problémát és a próbaidő végén érzékeny búcsút vesz tőlünk. Emellett úgy gondolom, hogy a munkahely nem ellenség kell, hogy legyen az ember életében, a hazugság csak újabbakat szül. Ilyen előzményekkel pedig milyen alapon várnánk el becsületes, korrekt bánásmódot a másik részéről? A helyzetünket persze jócskán megnehezítjük, de vigasztaljon a tudat, hogy –állítólag- jobban megbecsüljük azt, amiért meg kell küzdenünk. Szerintem én már rendesen megvívtam a magam csatáit, jó esne már némi jutalom.

A másik dolog, amire sikerült rájönnöm, szintén nem meglepő, de azért mégiscsak kár, hogy így működik a világ; a beskatulyázás. Értem már, miért bosszankodnak a színészek azon, hogy mindig ugyanarra a szerepkörre keresik őket. Nyilván minden szakma más, de azért vannak különböző területek és előfordulhat, hogy kiderül, mi nem éppen arra születtünk. Én is így vagyok vele, de sajnos lehetőségem sincs elmondani, mivel a jelenlegi munkaköröm (kontroller) eleve kizár a kommunikációt, empátiát, mozgékonyságot, szervezőkészséget, stb. rejtő munkák lehetséges jelöltjei közül. Pedig a tanulás során nem csak szakmai fogásokat, hanem a tanulás képességét is elsajátítjuk, ami aztán jól jöhet, ha új ismereteket kell befogadnunk. A kiválasztási folyamat sok helyen elég „gépies”, pedig a cégek később sok energiát, fáradságot és pénzt takarítanának meg, ha eleve jó „alapanyagot” (vagyis az adott munkakörre alkalmas embert) választanának, ami egy teleírt lap alapján nehezen eldönthető. Ennyit az én humánpolitikai felfogásomról.

Vigasztalajon mindenkit egy nagy egyéniség vészhelyzetekre alkalmazott bölcsessége: „Úgy még nem volt, hogy sehogyan se legyen!”, mondotta volt Micimackó a legválságosabb pillanatokban. Ha ez igaz (márpedig miért ne lenne), akkor holnap is lesz valami. Kezdetnek néha ez is elég.

Szerző: Nusi